15

Melchior patikája
Augusztus havának 6. napja, délelőtt

WENTZEL DORN BÍRÓ aggodalmasan figyelte barátját, akinek fején kötés díszelgett, és aki úgy járt, mintha minden egyes lépés pokoli kínokat okozna számára, de aki mindezek ellenére a patikában szorgoskodott, gyógyszert készített, bár meg kell vallani, ezúttal saját magának. Dorn tudta, hogy Melchiort időnként elkapja egy roham, ő maga ezt nyavalyatörésnek vélte, bár nem volt egészen biztos benne, a patikus pedig magától sosem beszélt erről részletesebben. Ha Melchior akar, hát majd beszél róla, ha pedig nem, akkor ez nem tartozik a bíróra. Az előző esti üzenet, mely szerint a patikáriusra betört fejjel találtak rá a Barbara-kápolnánál, mégis nagyon megijesztette. Melchior kíváncsi, Melchior gyilkosok után koslat, ám a gyilkosok furfangosak és kegyetlenek, és ha Melchior vadászik valakire, akkor bizony könnyen válhat vadászzsákmánnyá maga is. Ebből kifolyólag Dorn még akkor este elrohant a Kerekeskút utcába, magával vitte a városi borbélyt is, de Keterlyn megnyugtatta őket – nyugodt, hálás és vidám hangon, de kisírt, mély szomorúságot tükröző szemmel –, nem, Melchiorral minden rendben, hála Szent Miklósnak, csak megbotlott és elesett, igaz, jól beverte a fejét, de semmi komoly nem történt. Dorn azonban csak nem hagyta annyiban a dolgot, míg a borbély meg nem vizsgálta és át nem kötözte a sebet. Melchior viszont erőtlenül, de megerősítette, hogy nem tér még meg a Teremtő nyájába, és reggel jöjjön csak el újra a bíró úr, sok megbeszélnivalójuk lesz.

Így hát itt volt most Dorn, megannyi kérdéssel és egy kevés aggodalommal. A patika aznap zárva volt, hacsak valaki nincs épp halálán. Előfordul néha, hogy a patikusnak saját magát kell gyógyítgatnia. Melchior, miközben a patikában támolygott, azt magyarázta Dornnak, hogy olykor-olykor, ha túl sok testnedv, például flegma halmozódik fel az ember fejében, akkor az kótyagossá válik, így az ember eleshet és megütheti magát. Most épp fejfájás gyötörte, bár a seb szépen gyógyult, ő pedig egy híres kenőcsöt készített magának, ami elűzi a fájdalmat. Kipréselte a zsálya, majoránna és orvosi kapor levét, nagy adag borsmentát adott hozzá, majd az egészet elkeverte vajjal, míg zöldessárga kenőcsöt nem kapott. Ha ez elkészül, egy kicsit állnia kell, mielőtt az ember a homlokára keni. És amíg a kenőcs váratott magára, Melchior rózsaolajjal dörzsölte be a halántékát, mert ez is jót tesz ilyenkor.

– És mit kerestél a kápolnánál? – kérdezte Dorn, majd mélyen beszívta a rózsaolaj fenséges illatát.

– Annak a boldogtalannak a holttestét, akit az embereid három napja találtak a Kerekeskút utcában.

Dorn köhintett egyet.

– No igen. Mérget vehettem volna rá, hogy nem hagyod annyiban a dolgot, annál is inkább, mert az őrök elmondták, hogy téged hívtak a halotthoz.

– Azért mérget ne vegyél! – tanácsolta vidáman Melchior, de rögtön grimaszba is rándult az arca, mert a mosoly úgy megerőltette izmait, hogy újra belenyilallt fejébe a fájdalom. – A méreg nem játék. De abban természetesen igazad van, hogy ha valakit megölnek abban az utcában, ahol élek, ahol a feleségem él, és ahol a gyerekeim játszanak, akkor egy csöppnyi érdeklődést azért tanúsítok az iránt, hogy ki lehetett az illető, és ki követhette el a gyilkosságot. Annál inkább, ha mindez az Unterrainer-ház előtt történik, más halálesetek és események pedig szokatlan összefüggést és összevisszaságot mutatnak.

– Vagy úgy – hümmögte Dorn. – Tehát már megint összefüggést és összevisszaságot vélsz fölfedezni különböző halálesetek között.

– Méghozzá igen különös módon. Három ember állította, hogy kísértetet látott a Kerekeskút utcában, nem sokkal ezután pedig mindhárman meghaltak.

– Három? – kérdezte csodálkozva Dorn. – Miféle kísértetet? A Kerekeskút utcait?

Melchior óvatosan megrántotta a vállát.

– Először is a boldogtalan Grote úr. Magad mondtad, hogy olyan volt az ábrázata, mintha kísértetet látott volna. Azt is látott. Jártam a domonkosoknál, és beszéltem Hinricus testvérrel. Grote halála napján felkereste őt, eligazítást kérve a kísértetek ügyében. Azt mondta Hinricusnak, hogy a Kerekeskút utca vége felé odament hozzá egy kísértet, üzenetet hozott a másvilágról, és a halál hangján szólt. Ezekkel a szavakkal, és nagyon rémülten.

– Te Szűz Máriám! – motyogta Dorn. – Másnap reggelre pedig meghalt.

– Pontosan. És még Laurentz Bruys úrról is mondott valamit Hinricusnak. Hinricus nem emlékezett kristálytisztán, de mintha az angyalok kegyelméért könyörgött volna Bruys számára. Hinricus ezt a zavaros hablatyolást a túlzott mértékű sörfogyasztás számlájára írta, mert Grote elég nehezen érthetően adta elő a mondandóját, de a toronyparancsnok említett még valamit, hogy el kell mennie beszélni valakivel, Bruys úrral talán.

– De akkorra már Bruys is… meghalt, nem? – kérdezte Dorn.

– Vedd észre, milyen fontos ez a momentum! – hívta fel a figyelmét Melchior. – Amikor Grote a kolostorban járt, Bruys úr éppenséggel már halott is lehetett, nappal halt meg ugyanis, de ez Marienthalban történt, és halálának hírét csak másnap reggel hozták meg a városba. Tehát Grote ezt még nem tudhatta. Ó éjjel zuhant le a toronyból, akkorra pedig Bruys már biztosan nem élt.

– Ebben tényleg van valami különös – ismerte el Dorn –, én azonban nem gyanakszom bűntényre. Tobias Grote valóban sokat ivott, és Bruys úrral régi barátok voltak. Állítólag Grote megmentette a felesége és Johan fia életét, amikor zsoldoskatonaként szolgált egy hajón.

– Igen – válaszolta Melchior, és egy pillanatra elgondolkozott. – Ezt én is így hallottam.

– Azt mondtad, három ember látott kísértetet – faggatta tovább Dorn a barátját. – Az Unterrainer-ház kísérletét?

– Igen, három – ocsúdott fel elmélkedéséből Melchior. – Én legalábbis három emberről tudok. Az első egy Magdalena nevezetű asszonyszemély. Emlékszel, bíró uram, mikor a múlt tavaszon azt a szélhámos vándordoktort kergettük a mészkőbányánál?

– Éppenséggel emlékszem – morogta Dorn. Nagyon is jól emlékezett mindenkire, akit kínzásra, botütésre vagy a lübecki jog értelmében akasztás általi halálra ítélt. Emlékezetében mindannyiuk arcát megőrizte, olykor álmában is felrémlettek előtte, hogy aztán reggel azon morfondírozzon, honnan való a királyok, a lovagrendi nagymesterek, városi tanácsok hatalma, hogy felruházzák őt a mások élete és halála fölött való döntés jogával. Ebben a lelkiállapotban azonban nem szokott sokáig elidőzni, mert a gyilkosok és rablók büntetésre vártak.

– Épp akkor, amikor mi a bányáknál koslattunk, egy örömlány, név szerint Magdalena, belefulladt itt a kerekes kútba. Az ezt megelőző napon azt mesélte az asszonyoknak a Zeghen-torony melletti szaunában, hogy a Kerekeskút utcában farkasszemet nézett a halál kísértetével, és fél, hogy nemsokára ütni fog az órája.

– Hm, asszonybeszéd – vágta rá Dorn.

– Keterlyn mesélte ezt el nekem, ő a saját fülével hallotta.

– Az rögtön más – vágta rá gyorsan Dorn.

– És az az érdekes a dologban, hogy Magdalena azelőtt Bruys úrnál volt házvezetőnő, de a bére kiegészítésre szorult, így kéjelgés-re adta a fejét, mire Bruys úr borzasztó haragra gerjedt – tudjuk, milyen jámbor, erényes férfiú volt –, és kidobta Magdalenát. Akkor költözött be a Vörös kolostorba, ahol férfiakkal hált, mígnem egy nap kísértetet látott, majd a rá következő napon meghalt.

Dorn erre nem tudott mást mondani, mint hogy ez így valóban elég különös.

– És már megint Bruys úrnál lyukadtunk ki – jegyezte meg Melchior. – De hallgasd csak tovább! Hadd meséljek a harmadik emberről, aki nem is idevalósi! Gillis de Zwarténak hívták, flamand festőművész volt, biztosan hallottál róla.

Dorn bólogatott, mire Melchior folytatta:

– Szentképeket festett a templomokban, és talán az esküdt urakról is készített portrékat, és az utolsó éjszaka, mielőtt hajóra szállt volna, hogy elhagyja Tallinnt, állítólag azt híresztelte a kikötőben, Frückner kocsmájánál, hogy Tallinn rémséges egy város, és alig várja, hogy végre megszabaduljon a Kerekeskút utca kísértetétől, aki ébren és álmában is üldözi. Ám mégsem sikerült megmenekülnie, mert másnap reggel a hullámtörő gátnál találtak rá betört fejjel, vérbe fagyva.

Dorn tétovázva szólásra nyitotta a száját, majd hirtelen ajkába harapott, míg végül kibökte, hogy ismeri ezt a történetet, mert a kikötőőr másnap reggel megjelent a városházán, és jelentette, hogy egy ilyen és ilyen férfi részegen halálra zúzta magát a köveken. A városi írnok föl is jegyezte, de a holttest akkor már Antwerpen felé hajózott. Előfordul az ilyesmi.

– Azért nem ilyen egyszerű a dolog – jelentette ki Melchior komolyan. – Az örömlányok nem szoktak csak úgy kútba fulladni. A toronyparancsnokoknak sem szokásuk lepotyogni a tornyukból. Rendszerint a részeg piktorok sem esnek úgy el, hogy betörjön a fejük, és azonmód belehaljanak. Az élet szívós egy tünemény, nem száll ki az emberből olyan könnyedén, ezt neked nagyon is jól kéne tudnod. Még nehezebb elhinni, hogy három ízben is szerencsétlen, de véletlen baleset áldozatává váljanak olyanok, akik kísérletet láttak a Kerekeskút utcában. De még ennél is különösebb, hogy a három ember közül kettő közeli kapcsolatban állt a megboldogult Bruys úrral. A piktorral kapcsolatban nem tudok mit mondani, mégis hajlok arra a feltevésre, hogy valamilyen módon ő is érintkezésben állt Laurentz Bruysszal, ha már egyszer szentképeket pingált a városi templomokban.

Dorn egy pillanatig Melchiorra meredt, majd hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

– Ismertem azt a piktort – szólalt meg végre. – Igen, panaszt tett a városházán, hogy a Szentlélek-templom plébánosa nem akar neki annyit fizetni, mint amennyiben megállapodtak…

– A Szentlélek-templom plébánosa? – kérdezte Melchior. – Gottschalk Witte? Az, aki az Unterrainer-házban lakik?

– Ő bizony, arról viszont nem tudok, hogy de Zwarte ismerte volna Bruyst. Ámde – folytatta a bíró jelentőségteljesen – ez a de Zwarte járt éppen itt, a Kerekeskút utcában, hogy elkészítse Arend Goswin kereskedő úr portréját. Goswin és Bruys pedig ki nem állhatják, helyesebben ki nem állhatták egymást.

– De Zwarte arcképet készített Goswinról? – kérdezte Melchior elgondolkozva. – Ezt nem tudtam.

– És nemcsak róla, hanem von Greyssenhagen lovagról is, mert a Dómhegyen úgy dívik, hogy minden előkelőbb nemes egy szentet felidéző portrét festet magáról. Mondjuk, mintha Szent Viktor állna a képen kivont karddal, és így tovább.

– Von Greyssenhagen. – suttogta Melchior. – Ha nem tévedek, a nemesi család, melyből származik, nem különösebben előkelő, ugye?

– Apja állítólag közönséges kisnemes volt Colberg környékén, a Német Lovagrend területén – hagyta jóvá Dorn. – De a szolgálatában tanúsított bátorsága jutalmául nagyobb területeket kapott, az ifjú Kordt pedig jó üzleteket kötött, és tovább tudta gyarapítani a családi vagyont, míg végül hűbérbe nem vette Jackewoldét.

Igen, Melchior is ilyesmit hallott szomszédjáról. A lovagi állam és a nemesek viszonya azonban Tallinn szempontjából nem volt érdekes, távol állt az ő mindennapi feladataitól és gondjaitól. Azzal mégis tisztában volt, hogy az ősi, előkelő családfa manapság már nem sokat számít. A pénz az, ami meghatározó. És a pénz mellett maga az ember. Ősi és előkelő családfával is lehet egy nemes középszerű, gyengekezű, miközben egy alacsonyabb rangú lehet szorgalmas és ügyes, és ha talpraesettségének köszönhetően a nagyurak hasznát veszik, azzal kiérdemelheti pártfogásukat. Így történhetett ez Kordt von Greyssenhagennel is, aki parányi jackewoldei uradalma dacára a lovagrend bizalmasává és kegyeltjévé vált. És ha a nagyurak portrét festetnek magukról, hát festet magáról pártfogoltjuk is.

– Állítólag ez a von Greyssenhagen összeszólalkozott Grote úrral a városfalon – szólalt meg Melchior. – Néhány nappal ezelőtt a Quad Dack-toronynál.

– No igen, a komtur ajánlotta a városi tanácsnak, mint az ágyúk és védőbástyák kiváló szakértőjét. És a város felkérte, hogy vizsgálja meg a falat az apácáknál, hiszen ott a leggyengébb.

De mégiscsak összeveszett Grotéval, gondolta magában Melchior. Az a csavargó pedig pontosan az ajtaja előtt halt meg.

Dorn azonban eközben folytatta a beszámolóját:

– A Szentlélek-temlpom festményével kapcsolatban pedig azt mondta Witte, hogy ilyen gyenge freskóért ő bizony nem ad ki annyi pénzt, ott civakodtak a tanács előtt, mire a bürgermeister végül kijelentette, hogy a megállapodáshoz tartani kell magukat, így Witte kénytelen volt kifizetni az eredeti összeget.

Melchior ismét elgondolkodott. Üveges pillantással meredt maga elé. Dorn ismerte ezt a pillantást, ami végigcikázott az összes lehetséges gondolatmeneten, és ott gyakran olyan dolgokra bukkant, amire más közönséges ember sose jött volna rá. Bár azt még a bíró úrnak is el kellett ismernie, hogy egy kissé valóban különös, ha egyszerre többen is kísértetet látnak, beszélnek róla, majd szerencsétlenség éri őket, és meghalnak. Ezt meg is mondta a barátjának.

– Mit mondtál? – kérdezte hirtelen Melchior összerezzenve. – Hogyan?

– Azt mondtam, különös, hogy három ember kísértetet lát, majd meghal – ismételte el Dorn.

– Nem, nem ezt mondtad – darálta Melchior izgatottan. – Azt mondtad, különös, ha egyszerre többen is kísértetet látnak, beszélnek róla, majd szerencsétlenség éri őket, és meghalnak. Három ember beszélt erről! Azt állították, hogy látták a Kerekeskút utca kísértetét, és meghaltak. Az egyikük a szaunában beszélt róla, a másik a kocsmában, a harmadik pedig a kolostorban, bár csak a Jóisten a megmondhatója, hol tehettek róla még említést. De tudod, mit mondott nekem Keterlyn? Vannak, akik hallották a kísértetet, ők azonban életben maradtak. És ami a legfurcsább az egészben, az Unterrainer-ház kísérletéről már több évtizede beszélnek, nekem mégsem sikerült megértenem, kinek a kísértetéről lehet szó. Az egyik szerint egy szerzetesé, a másik szerint egy asszonyé… Vannak, akik szerint mindkettőé. Valamikor régen borzalmas dolgok történtek abban a házban, de hogy ki kit ölt meg, és kinek a kísértete garázdálkodik ott – az számomra a mai napig rejtély.

– Számomra is – ismerte be Dorn. – A házat átkozottnak tartják, de hogy ott bárki is halálát lelte volna egy kísértet miatt, vagy hogy egyáltalán láttak volna ott bármiféle kísértetet, arról eddig nem hallottam. Az emberek meg összehordanak mindenfélét.

– Valaki mégiscsak meghalt – emlékeztette Melchior a bírót. – Három napja meggyilkoltak egy szerencsétlen koldust a ház előtt. Nem úgy festett a dolog, mint amikor koldusoknak akad elszámolnivalójuk egymással. Három erős és mély késszúrást ejtettek rajta. Aki így szúr, az felindulásból teszi, és gyilkolni akar. És ha ilyen rövid időn belül kerül sor több, a Kerekeskút utcához kötődő halálesetre, akkor felmerül az emberben a gyanú, hogy nem állhatnak-e ezek a dolgok kapcsolatban egymással.

– Tudom, tudom – hümmögött Dorn. – Én is láttam azt a holttestet. Különös egy szerzet, levágott fütykössel, és vékony, mint az ostornyél. Kész csoda, hogy maradt az ilyen egyáltalán életben.

– Ki volt az? – kérdezte Melchior. Kenőcse ekkorra már eleget állt, elkészült. Ujját belemártotta a sárgászöld krémbe, és bekente vele a homlokát. Ha segített is valamelyest, nem látszott rajta, csak fintorgott.

– Nem tudom – válaszolta Dorn. – Senki sem tudja. Kiadtam az embereimnek, hogy derítsék ki, de egyetlen őr vagy toronyparancsnok sem látott efféle legénykét bejönni a városkapun. Egyáltalán, senki sem látta, az embereim még koldusokkal és az ispotály lakóival is megnézették a tetemet, de senki nem tudott róla semmit. Biztosan valahonnan faluról jött a városba koldulni. Vagy tudod, mi lehet még? – A bíró arca egyszerre felélénkült. – Hiszen Bruys úr temetésére rengeteg koldus és csonkabonka csődült a városba kéregetni, közülük való lehetett.

– Bruys halálának híre aznap reggel érkezett a városba – jelentette ki Melchior. – A legénykét meg még kora éjszaka gyilkolták meg. Ha a temetés miatt jött, akkor nagyon kellett szednie a lábát, márpedig az ilyen nyomoréknak az nem megy valami könnyen.

Dorn megvonta a vállát.

– Hát igen, megkérdeztük a koldusokat is, de senki nem tudott semmit. Először arra gondoltam, hogy tallinni koldusok ölhették meg a betolakodót, aki veszélyeztette az alamizsnájukat… Hiszen nem egy verekedés volt a városban a távolabbról jött csőcselék és az idevalósiak között.

– Magam is láttam egyet – szólt Melchior. – De előfordult-e valaha, hogy a tallinni koldusok megöltek, pláne, hogy felindulásból halálra késeltek volna valakit?

– Én is pont így gondolkoztam. Nekimennek egymásnak, összeverekednek, ez még az ispotályban is előfordul, de hogy késsel, éjnek idején, titokban gyilkoljanak. Erre eddig nem volt példa. Persze bármi előfordulhat, és mindig az az első eset. Lehet, hogy a legénykének volt valamije, ami értékes, vagy régi haragosa volt valaki.

– Igen, minden lehetséges – hagyta rá Melchior. – Néhány dolog azonban mégiscsak különös: először is annak a szerencsétlennek kivágták a nyelvét, méghozzá elég régen. Másodszor tele volt a teste sebekkel és hegekkel, a karja és a lába is föl volt sértve, mintha láncon tartották volna. Fogainak a fele hiányzott, a többi borzasztó állapotban volt, ami annyit jelent, hogy nagyon gyatrán táplálkozhatott. A boldogtalan iszonyatosan rossz bőrben volt, annyira legyengült, Dorn, hogy már rég meghalt volna, ha valaki nem ápolja. Minek megölni az ilyet? Kiben forrhat ekkora gyűlölet egy ilyen szerencsétlen iránt? Azt pedig nehéz elhinni, hogy lett volna bármije is, ami értékes. A legértékesebb dolog számára – és egyben a rá kiszabott legnagyobb büntetés is – az élete volt.

A bíró némán adott igazat Melchiornak, majd ajkai megmozdultak, keresve a szavakat.

– Szóval emiatt jártál ott a Barbara-kápolnában? – kérdezte végül.

Melchior bólogatott.

– Az egészben az a legkülönösebb, hogy valaki levágta a bal lábát. Akkor, amikor már a halottasházban feküdt. Szent Miklósra, te el tudod képzelni, hogy valaki odamegy hozzá, igen, éppen hozzá, pedig más holttestek is vártak ott még temetésre, és lenyiszabolja a bal lábfejét? Mintha életében nem esett volna át elég csonkoláson és megpróbáltatáson! De valaki, bíró úr, valaki fölkutatta a tetemét, és levágta a bal lábát.

– Valaki még halála után is meg akarta büntetni – motyogta alig érthetően Dorn. – Ennek a valakinek pedig tudnia kellett, hogy ki ő, ugye?

– Lehet, sőt úgy is gondolom, hogy igen, az a valaki ismerte. Ha történetesen nem valami istenkáromló boszorkányságra készülődő eretnekféle vetődött oda, ismeretlen holttestet keresve, amit nem fog eltemettetni a rokonság.

– Tallinn városában nincsenek boszorkányok! – csattant fel Dorn.

– És adják a szentek, hogy ne is legyenek! – jelentette ki Melchior. – A lába viszont mégiscsak kellett valakinek, és nem fér a fejembe, hogy minek.

Hallgattak. Tallinnban szaladgál egy gyilkos, aki nincstelen nyomorékokat késel halálra, és egy elmeháborodott, aki ezek teteméről levágja a lábukat.

– Azt kérdeztem tőled, hogy ki lehetett ez a boldogtalan – szólalt meg végül Melchior. – Erre a kérdésre még nem tudok választ adni, de Szent Miklós legyen a tanúm, hogy kiderítem. Az is eszembe jutott, nem lehetett-e egy jobbágy, akire a földesura valami borzasztó tettért mért ilyen büntetést, és akinek végül sikerült a városba szöknie, mert a lübecki jog értelmében a városi levegő fölszabadít, és vannak, akik uraik akarata ellenére menekülnek ide. És ha így van, esetleg urának szolgái követték, hogy végül bosszúból megöljék? Ekkor ismét beugrott, hogy hiszen épp Greyssenhagen lovag háza előtt gyilkolták meg, ezt a gondolatmenetet azonban nem vinném tovább, mert hatvan killing[3] az mégiscsak hatvan killing, és nincs ennyi kidobnivaló pénzem – mondta, majd kényszeredetten elmosolyodott.

– Nem kevés, az igaz – dörmögte Dorn. – Nekem pedig a lübecki jog értelmében be kellene szednem tőled azt a pénzt.

Hogy aztán egyharmada a városi tanács bírósági költségeinek fedezetéül szolgáljon, második harmadát a tanács maga kapja meg, harmadik harmadát pedig von Greyssenhagen lovag. Mert a lübecki jog így rendelkezik: ha valaki egy másik személyt rablással, gyilkossággal vagy más bűncselekmény elkövetésével vádol úgy, hogy azt nem tudja az illetőre rábizonyítani, akkor hatvan ezüst killinget kell büntetésként fizetnie. Melchior a világ minden kincséért nem nevezett volna senkit bűnözőnek, ha nincs rá bizonyítéka.

– Ráadásul Greyssenhagen lovag istenfélő és jámbor férfiú, ezenfelül a marienthali új Szent Brigitta-kolostor ügyének pártfogója, és soha nem tételeznék fel róla semmi rosszat – folytatta Melchior. – Azt most tegyük félre, hogy néha hallani róla ezt-azt, és azt is, hogy nem ősi család ivadéka. Rebesgetik ugyan, hogy a földesuraknak szokásuk büntetésként láncra verni és úgy megkínozni a jobbágyaikat. Ha valaki gonosztevő, akkor a földesúr az úriszéken ítélkezik fölötte, fölköti, levágja a kezét, vagy a terményeiből büntetést fizettet vele, de az ítélethozatalig láncra verheti. Azt azonban nem értem, hogy az ilyen hogyan lenne képes egy messzi, lovagrendi birtokról a saját lábán eljutni Tallinnig.

– És ha hozták? – gondolkozott hangosan Dorn. – De ha már egyszer meghalt, minek vágná le a földesura még a lábát is?

Melchior bólogatott.

– És van itt még egy bökkenő, bíró uram. A boldogtalan zsákvászon köpenyt viselt. Kivágtam belőle egy darabot, és otthon összehasonlítottam a tallinni takácsok által készített zsákjaimmal. Ugyanaz a munka, ugyanaz a vékony vászon, ugyanolyan szövéssel. Tehát a legényke nem jöhetett messziről.

– Lehet benne valami – hagyta jóvá Dorn, majd köhintett. – Valahol azonban csak megbújik az igazság! Azon gondolkoztam, miféle szerencsétlenek kódorognak zsákvászon köntösben. És arra jutottam, mi van, ha esetleg zarándok volt a fiú…

Ahogy ezt kimondta, Melchior szeme felcsillant, és helyeslően bólogatott.

– Szent Katalinra, bíró uram, ez aztán érdekes gondolat!

– Ugye? – Dorn nekibátorodva folytatta: – Nem lehetséges-e, hogy olyasvalakiről van szó, akit vétkei miatt megbüntettek, és zarándoklatra küldtek, esetleg saját magát büntette meg, és jött Tallinnba, hiszen a domonkosokhoz mindig érkeznek zarándokok, sőt most már a lovagrend birtokairól is sokan zarándokolnak el Marienthalba, mert az új kolostor alapításának híre bejárta egész Lívföldet, és bár nincs még ott sem ispotály, sem szegényház, jönnek mégis, főleg a partvidékről, a svédek által lakott területekről.

Melchior egészen fellelkesült:

– Ez valóban nagyszerű elgondolás. Én is hallottam a Marienthalba tartó zarándokokról, olykor-olykor a domonkosokhoz is betéved néhány, és habár általában tarisznyát hordanak a vállukon, és van náluk kereszt, bizonyságlevél vagy más, zarándoklatra utaló tárgy… Hiszen a városi bíróságon te magad is nem egy gonosztevőt köteleztél zarándokútra. Ez pedig annyit jelent, hogy valaki bizonyára adott enni ennek a szerencsétlennek útja során, valahol meg is kellett húznia magát éjszakára, tehát kell lennie olyan fogadósnak Tallinn környékén, aki emlékszik rá.

– Magát Bruys urat is zarándokút során érte a halál – jelentette ki Dorn.

– Méghozzá a szívének oly kedves kolostorba vezető zarándokút során – tette hozzá Melchior, és csettintett az ujjával. – Az ördögbe is, Dorn, kell itt lennie valami összefüggésnek, amit még nem látok át. Ha egyszer zarándok volt, jöhetett akár Marienthalból is. talán megtudott valamit Bruys haláláról, mire a városba sietett, valaki követte, és … Melchior elhallgatott, és izgatottan nézett Dornra. Az csak megvonta a vállát.

– Valami készül, valamiféle gonoszság elszabadult, szinte érzem a tisztátalanságot a levegőben. – jelentette ki Melchior.

Dorn ezen szavak hallatán kétkedve ingatta a fejét. A bűncselekmény számára olyan dolgot jelentett, ami már megtörtént, valakit becsaptak a piacon, megsebesítettek, vagy kötéllel megfojtottak. Ebben az esetben pedig a városi hatalomnak méltó büntetést kellett kiszabnia a bűnösre.

– Csak ne ingasd a fejed, barátom! – dorgálta Melchior. – A gyilkost, aki nincstelen nyomorékokat késel halálra, el kell fogni, és ha senki nem követel igazságtételt, akkor én magam fogok. Mert ahogy a közmondás tartja: „Ahol nincs felperes, ott bíró sincsen.” Neked azonban ajánlanám, hogy gondolkodj el egy kicsit Grote úr halálán. Megnéztem a helyet a szent nővéreknél, és felmentem a gyilokjáróra is. Onnan nem is olyan könnyű leesni, mert elég magas a korlát. Azt mondtad, véres volt a homloka, de mondd meg nekem, hogyan eshet valaki úgy, hogy beverje a homlokát? Egyetlen követ találtam ott, amin betörhette a fejét, a kő véres is volt egy kicsit, de több lépésnyire feküdt attól a helytől, ahová a toronyparancsnok zuhant. Ezek szerint vagy az apácák, vagy az őrség tagjai mozdították el a követ a helyéről, vagy.

– Vagy? – kérdezte Dorn.

– Vagy Grote leesett, tapogatózott a földön, talált egy követ, azzal homlokon kólintotta saját magát, a követ aztán elhajította, majd végül kilehelte lelkét. És természetesen az sem lehetetlen, hogy mindezt valaki más követte el.

– Az a valaki igencsak eltalálta, hogy éjnek idején pontosan mikor bámészkodjon a kolostorban, hogy épp akkor volt ott, amikor Grote lezuhant.

– Ami valóban elég különös – hagyta jóvá Melchior. – Egyébként volt fáklya Grote holtteste mellett?

– Nem láttam, hogy lett volna.

– Akkor miért kellett éjjel fáklya nélkül kimennie a városfalra, majd onnan lezuhannia? Szerintem ez furcsa.

– Néha az az érzésem, hogy készakarva nézed a dolgokat olyan szemszögből, ahonnan azok furcsának tűnnek.

– Semmiképpen, drága barátom, semmiképpen – bizonygatta Melchior. – Most azonban lehetne hozzád két kérésem? Nagyon szeretnék valamelyik nap kiutazni Marienthalba. A kastély közelében él egy parasztember, aki gyógyfüveket szokott gyűjteni, és akitől be tudnék szerezni fehér ürmöt, bogáncsot, borsikafüvet, cickafarkat és más növényeket, amire szükségem lenne…

– Meg akarod nézni, hol halt meg Bruys – bökte ki Dorn. – Szent Szűzanyám, Melchior, hiszen ő olyan öreg volt már, hogy abba halt bele!

Melchior ártatlan ábrázattal vonta meg a vállát.

– Gondoltam, nem ártana vetni egy pillantást a helyre. Nem titok, hogy sok ellensége volt. Holnaputánra már rendbe jön a fejem annyira, hogy kibírok egy kis utazást.

– Az a terület lovagrendi birtok, nekem ott nincs semmiféle hatalmam.

– Tudom. Csak azt akartam a bíró úrtól megkérdezni, nem tudna-e lovat kölcsönadni?

Dorn dohogott egy ideig, majd végül megígérte, hogy ha Melchior elmegy a városi istállóba, ott megkeresi Hartmannt, a lovászt, és megmondja, hogy a bíró úr parancsára adjanak neki egyet a város lovaiból, akkor Melchior meg fogja kapni a lovat, és ha Hartmann-nak lenne valami megjegyzése a dologgal kapcsolatban, akkor a bíró úr két napra láncra vereti a piactéri pellengéren.

– Ezer köszönet, bíró uram – mondta erre Melchior. – A másik kérésem egy régi ügyet érint, amiről csak utalásokból, fél füllel hallottam, mert akkoriban én még tejfelesszájú mesterlegényként tanultam Rigában, most viszont majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy többet megtudjak róla.

– És mi lenne ez a híres-nevezetes ügy? – kérdezte Dorn sóhajtozva.

– Mi az oka, hogy a két köztiszteletben álló kereskedő, Bruys és Goswin, úgy voltak, mint a kutya meg a macska?

Dorn mélyet sóhajtott, és bánatosan kacsintott.

– Ez egy régi, szomorú és kínos ügy – szólalt meg végül.

– Ami annyit jelent, hogy az elbeszélőnek meg kell valamivel nedvesítenie a nyelvét, mielőtt belefog, mondjuk egy kupica édes, erős gyógylikőrrel – állapította meg Melchior, és már töltötte is az italt. Dorn egy szuszra felhajtotta, bekapott egy kekszet, és számolgatni kezdett az ujjain.

– Huszonöt esztendeje már ennek – jelentette ki végül. – Akkoriban Dyneaur kereskedelmi társaságában vettem részt ifjabb üzlettársként, üzletünk viszont hanyatlófélben volt, köszönhetően a Vitális Testvéreknek, akik csapatosan megszállták Abfors környékét, és riogatták a hajókat, a finn partvidéken rablótanyákat vertek, onnan lestek a zsákmányra, mint pók a hálója sarkából. De ez más lapra tartozik. A dolog úgy nézett ki, hogy Laurentz Bruysnak volt egy Thyl nevű fia, egyetlen örököse, mivel a lánya Rigában meghalt, egy fiával a Vitális Testvérek végeztek, három gyermekét pedig még kiskorukban elvesztette. Ez a Thyl szemtelen és beképzelt egy fráter volt, összeverekedett a Nagy Céh többi tagjának a fiaival, kiutálta onnan az idősebb kereskedőket, nem volt türelme semmihez, egy pökhendi kiskakas, aki apja gazdagsága folytán feljogosítva érezte magát mindarra, ami másnak tilos…

– Ennek tehát az Úr megtestesülése utáni 1394. esztendőben kellett történnie – vetette közbe Melchior.

– Így igaz – hagyta jóvá Dorn. – Jesszusom, hogy rohan az idő, nem igaz? Röviden az történt, hogy Thylnek megakadt a szeme a város legszebb hajadonján, aki nem volt más, mint Arend Goswin kalmár lánya, Dorothea.

– Te jóságos ég! – suttogta Melchior.

És Dorn rendre elbeszélte a huszonöt esztendővel azelőtt történteket, amit ő nagyon is jól ismert, köszönhetően annak, hogy a kereskedő Dyneaur Arend Goswin üzlettársa volt, Dorn nagybátyja pedig kikötőkapitányi tisztséget töltött be a városnál. A dolog úgy állt, hogy Arend Goswinnak négy gyermeke volt, három fia és egy leánya, fiai azonban mind meghaltak még gyermekkorukban, felesége, Elsebet pedig szerencsétlen módon belehalt negyedik gyermekük szülésébe, aki lány lett, és akinek a Dorothea nevet adták. Arend Goswint mindez rettentően megviselte, olyannyira, hogy nem volt már ereje új feleség után nézni és örökösöket nemzeni. Melchior erre csak bólogatott, hiszen így történt ez az ő édesapjával is. Így hát Goswin úr özvegyen maradt, házvezetőnőjével, Annlinnal és szolgálójával, Hainzzal éldegélt házában, és nevelgette lányát, aki minden elképzelést felülmúlóan gyönyörű hajadonná serdült.

– A tallinni ifjak fele majd megőrült érte, mert ilyen szép lány nem jut az isteni kegyelem folytán minden városba – mesélte Dorn. – Ő azonban végtelenül jámbor és erényes hajadon volt, apjától és a szent nővérektől jó neveltetésben és taníttatásban részesült, buzgón járt templomba is. Mindez nagy szerencse lett volna Goswin úrnak, hiszen ilyen szép és erényes lánynak könnyen talált volna gazdag és előkelő kérőt, ezzel háza és vagyona jó kezekbe került volna, csakhogy a szép Dorotheának volt egy hibája.

– Sánta volt? – kérdezte meglepetten Melchior.

– Nem – mesélte tovább Dorn –, testi sántaságról nem volt szó. Haja ébenfekete csigákban omlott alá, ajka piros volt, mint a cseresznye, dereka hajladozó, alakja kecses, formás, de olyan, hogy a férfiember szíve elolvadt attól, ha csak ránézett. Szeme kék volt, mint az ég, bőre fehér és bársonyos, szép volt, mint Szent Orsolya és erényes, mint Svéd Szent Brigitta, szerény volt, és alázatos, inkább egy angyal vagy álomkép, mint egy hús-vér leánygyermek. Volt azonban egy fogyatékossága, ami az évek múltával egyre nyilvánvalóbbá vált. Hiszen a kisgyereknél ezt nem mindig lehet észrevenni, a gyerekek lehetnek önfejűek vagy makacsok, viselkedhetnek furcsán vagy akár nevetségesen. Dorothea gyengeelméjű volt. A Jóisten mennyei szépséggel ruházta fel, a felnőtt ember értelmével azonban nem áldotta meg a Teremtő, és ez évről évre egyre jobban kitűnt. Dorotheát igazán istenfélőnek tarthatta volna bárki, hiszen sokat járt templomba, és együtt imádkozott a szent nővérekkel, de nagyon csendes volt, alig lehetett szavát venni, és az évek múltán egyre szótlanabbá vált. Fényes nappal kiment az utcára, és egyedül kószált városszerte, de ha valaki megkérdezte tőle, hová tart, nem tudott válaszolni, hanem ott menten lerogyott a sárba imádkozni, de egyetlen hang, egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Aki szép szemébe belenézett, nem láthatta abban sem a világi, sem a mennyei összefüggések felismerését, csak ürességet és gyengeelméjűséget, közömbösséget és értetlenséget. Még a Szent Mihály-kolostor nővérei is kijelentették, hogy Dorothea imádkozik ugyan, de némán, és csak azért, mert másoktól ezt látja, ám hogy kihez és miért imádkozik, azt maga sem érti.

– Azt hiszem, tudom, miféle gyengeelméjűségről lehetett szó – mondta Melchior. – Az ember testében négyféle nedv található, melyeknek egyensúlyban kell lenniük. Ám ha a nyálka, avagy flegma túlsúlyba kerül, példának okáért felhalmozódik az ember fejében, akkor az illető sápadt, végtelenül nyugodt, zárkózott, tartózkodó és méla. Ám ha a flegma végképp kiszorítja a többi testnedvet az ember fejéből, akkor az illető teljesen bezárkózik saját világába, ami csak a fejében létezik, és hogy ott mi történik, azt nincs az az ember, aki tudná.

– Lehet, hogy így van – bólogatott Dorn. – Tanult ember vagy, értesz ezekhez a dolgokhoz. Dorotheával viszont az volt a helyzet, hogy mivel gyengeelméjűnek tartották, Goswin úrnak semmi reménye nem volt arra, hogy férjhez adja. A házasság szentsége számára felfoghatatlan maradt volna, és bár beszéltek neki erről, semmi jelét nem adta, hogy akár egy szikrányit megértett volna belőle. És ha nem érti, akkor az sem biztos, hogy beleegyezne, márpedig erőszakkal senkit nem lehet férjhez adni. Ráadásul senki nem kíván hitvesi ágyába vagy gyermekei anyjának egy gyengeelméjű nőszemélyt.

– Hitvesi ágyába talán nem, de ha a lány alakja olyan kecses… – motyogta Melchior komoran.

– Épp erről volt szó – sóhajtott fel Dorn. – Ahogy mondani szokás, nem először történt ilyen a világon, és nem is utoljára, hiszen nincs új a nap alatt. Laurentz Bruys fia, Thyl olyannyira szerette volna vágyát Dorotheán kielégíteni, hogy cseppet sem riasztotta el a lány gyengeelméjűsége. Melchior, nincs, aki meg tudná mondani, hol és hogyan történt, de egy szép napon Thyl elcsábította Dorotheát. Hogy a városfalon túli rétekre csalta-e ki, vagy az istállók mögötti bozótosba, azt senki nem tudja. Az ember elméje lehet éppenséggel gyenge, azonban teste is gondolkodik a maga módján, és bizonyára a test kerekedett felül, amikor Thyl kísértésbe vitte és meggyalázta ezt az áldott hajadont. Gyakran beszélt másoknak a csűröknél Dorotheáról, magasztalta szépségét, és állította, hogy szellemileg teljesen tompa, azt sem tudja, mi történik vele, mígnem egy nap huncut fény csillant meg a szemében, és azzal hencegett, hogy Tallinn legszebb lányát magáévá tette.

– Ez erőszakkal történt? – érdeklődött Melchior.

Dorn vállat vont.

– Goswin megvizsgáltatta a szent nővérekkel, mert a lány a korábbinál is furcsábban viselkedett, városszerte pedig fölröppent a pletyka, amiből egy s más Goswin fülébe is eljutott. Erőszak nyomát az apácák nem fedezték föl, azt azonban kijelentették, hogy a lány nem szűz már.

– Te jóságos ég! – suttogta Melchior. – Csak nem…

– Nem, az talán nem – vélekedett Dorn. – De a pletyka mindenesetre fölröppent. A rosszindulatú, szurkálódó pletyka, és azt Goswin úr nem tette, talán nem is tudta volna megtenni, hogy odaálljon a városi tanács elé, és megvádolja Thylt azzal, hogy erőszakot követett el a lányán, mert ki kívánja saját rokonságának az ezzel járó szégyent és szerencsétlenséget. Ráadásul bizonyítani sem tudta volna, hiszen Dorothea nem beszélt, olyan becsületes városi polgár pedig nem akadt, aki tanúskodott volna. Csak az ő szava lett volna Thyl szava ellenében, vagy követelhette volna, hogy Thylt istenítéletnek vessék alá, de nem volt senkije, aki kardforgatásban jártasan kiállt volna Dorothea becsületének védelmében. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen párbajhoz a komtur vagy maga a püspök engedélye kellett volna, és megint csak – ki akarja közszemlére vinni szégyenét és megaláztatását.

– Ítélet tehát nem született – állapította meg Melchior.

– Nem. És nem is születhetett, mert az áldott Dorotheát egy nap látták, amint kimegy a Csorda malomhoz, ott a molnár feleségének mondott pár szót – hogy mit, azt senki nem tudja –, majd levetette ruháit, és mielőtt ebben bárki is megakadályozhatta volna, szép lassan belesétált a tóba, míg teljesen el nem merült.

– Te jóságos ég! – kiáltott föl Melchior.

– És csak tizenhét esztendős volt! Hogy pontosan mi történt Goswin és Bruys között, azt megint nem lehet tudni, barátságuk azonban ezzel véget ért. Bruys úr dicséretére el kell mondani, hogy egyetlen örökösét, Thylt elzavarta a háztól, Németországba küldte, és kitagadta.

– A folytatást pedig ismerem – vette át a szót Melchior. – Isten megáldotta Bruys urat, és a rákövetkező esztendőben felesége még egy fiat szült neki, akit Johannák neveztek el, mikor már férjével mindketten túljártak a negyvenedik évükön. Boldogságuk azonban rövid életű volt, mert Johan rövidesen meghalt, az asszony pedig bánatában követte a sírba. Bruys úr jámborsága ezután nem ismert határt.

– Egyes vélemények szerint a tűzvész után Goswin is megzavarodott egy kicsit – jegyezte meg Dorn. – Egyre furcsábban viselkedett, kezdett elmaradozni a Nagy Céhből, még a karácsonyi ivászatokon sem lehetett mindig látni. Aztán felhagyott a sókereskedelemmel is, amit néhányan őrültségnek tituláltak, hiszen a só hatalmas hasznot hoz, ő azonban többé nem vásárolt föl sót.

Igen, a sót egyes idevalósi kereskedők fehér aranynak nevezik, ezt jól tudta Melchior. Hollandiából, Franciaországból és Lüneburgból olcsón lehet sót hozni, mert van ott bőven, a kalmárok több hajófontnyit hoznak belőle az ősszel induló utolsó hajóikon, ősszel és télen sópincéikben tárolják, majd eladják Oroszországba, amikor az ára emelkedni kezd. A só tartósítja az ételt, só nélkül nehéz télen életben maradni.

– De azt tudja valaki, hogy mi történt aztán Thyllel? – kérdezte Melchior.

– Egyesek szerint zsoldoskatonának állt, és csatában vesztette életét, mások azt állították, hogy egy bolt kirablása miatt Magdeburgban van, a jó ég tudja, mi lehet az igazság. Bruys a végrendeletében nem emlékezett meg róla.

– Ez bizony minden apának nehéz döntés: kitagadni a fiát és megfosztani az örökségtől – vélekedett Melchior. – Bruys úr pedig gazdag, borzasztóan gazdag.

– Most ennyivel lett gazdagabb a Szent Brigitta-kolostor és a város, akikre a vagyonát hagyta. A lübecki jog értelmében Thyl még abban az esetben sem kapna semmit, ha történetesen életben van, mert többé nem apja törvényes fia. Bár a városi bíróság előtt próbálták már így is, úgy is csavarni a törvényt, és ki tudja, mi lenne abban az esetben, ha jó pártfogót talál magának – ismerte el Dorn. – Most viszont, Melchior, ideje indulnom, és neked is szükséged van nyugalomra, hogy összeszedd magad.

– Egy kis alvás valóban nem ártana – bólogatott a patikárius. – Ám mielőtt még elmész, bíró uram, tudnál pár szót mondani egy bizonyos Cornelis de Wrede nevezetű flamand kalmárról?

Dorn meglepődve vonta föl a szemöldökét.

– Nem sokat. Az egyik feketefejű, ugye? Állítólag gyakran kóricál a Vörös kolostor környékén.

– A Vörös kolostor környékén? Ez érdekes.

– Miért kérded?

– Nem én vagyok az egyetlen ember Tallinnban, aki kitüntetett érdeklődést tanúsít a Kerekeskút utca kísértete és mindazok iránt, akik beszéltek róla, majd rövidesen meghaltak. Ez a de Wrede lelkesen szimatolt Grote úr és a másik flamand, de Zwarte halála után is. Szerintem egyik este be kellene néznünk a feketefejűekhez, hogy egy korsó sör mellett elbeszélgessünk az emberünkkel.

– Ezek a flamandok egytől egyig zsugori, hazug szélhámosok – morogta Dorn szedelődzködve. – Én a magam részéről nagy ívben elkerülném őket. De ha te annyira akarod, ám legyen, valamelyik este elmehetünk a feketefejűekhez.